A téma úgy tűnik kimeríthetetlen....
A jogszabályi változások érdekesek és egyben értelmetlenek is... - bár ebben semmi meglepő nincs, mert akik kitalálják, megalkotják ezeket, azok nem "iskolai fejjel" gondolkoznak. Nagyjából egy évtized után rájöttek arra, hogy az egy éves átfutás értelmetlenné teszi a mérést, mert igazából nincs visszajelzés-értéke. Ráadásul a nagyfokú digitalizáltság világában (pár éve minden diák digitális felületen oldja meg a feladatlapokat) a feldolgozás valójában nem is igényel túl sok időt. Így eljutottunk oda, hogy a tavaszi megírás után a tavaly ígért "már szeptemberben láthatóvá válnak az eredmények" helyett június 13-tól megnézhetem. Ezt akár pozitív dolognak is tekinthetjük! (Abba ne bonyolódjunk bele, hogy a tanévzárás, bizonyítványírás, érettségiztetés, törvényes nyári szabadság töltése közben mikor lesz időm/energiám/kedvem ezzel bíbelődni.) Viszont ezzel párhuzamosan az elszabadult jogvédelem beletenyerelt a rendszerbe: ma már nem lehet megnézni más iskolák (összesített) eredményét (tanulóra lebontva eddig sem lehetett még a saját osztályomat se megnézni!). Azaz az egész hercehurca értelme, az összehasonlítás, a "mezőny", a továbbtanulási versenytársak felmérése, vagy egyszerűen a gyerek/fiatal önértékelésének fejlődését segítő viszonyítás kikerült a rendszerből. A jog győzedelmeskedett a pedagógia felett...., és megkoronázandó mindezt, a tanár a tanuló korábbi eredményeit se nézheti már meg. Nehogymá' le tudja mérni a fejlődést, és ötletet, irányt meríthessen belőle - a gyerek érdekébe és javára.... Ész, hová mész!
Gyerekes szülőkkel beszélgetve szembesültem a rendszer egyik (sokadik) öngóljával, vagy maga lábonlövésével. A mérést kitaláló szakemberek megpróbálták számszerűsíteni a gyerek környezetének a tanulásra gyakorolt hatását is. Nem kell komoly pedagógiai stúdium ahhoz, hogy belássuk: a gyerek lehetőségeit, tanulási hozzáállását, motiváltságát befolyásolja, hogy egy alulfűtött szobában próbál tanulni, ahol rajta kívül még öten élnek, vagy egy olyan családi környezetben, ahol könyvek vannak és a család együtt szokott múzeumba menni. Nos ezt próbálták számszerűsíteni a CSH-index segítségével, ami a családi háttér kifejezés rövidítése. Csináltak is hozzá egy vaskos kérdőívet, ami a családban lévő könyvek számától, a lakás szobaszámán és a szülők végzettségén át, a digitális eszközökig mindenre rákérdez. Eddig hibátlan a dolog. Csakhogy szembejön a valóság: a diktatúra fertőzését és berögződéseit még generációkon át hordozó magyar társadalom jelentős részének a reakciója: Ahhoz semmi közük!, és Mi lesz, ha ezeket az adatokat másra is felhasználják? - láttunk már ilyet a (család)történelemben.... Így élve a lehetőséggel, rengetegen nem töltötték ki ezeket a kérdőíveket. Viszont a méréshez való felhasználhatósághoz 3/4-es kitöltöttségre lenne szükség... A digitalizáció nem változtatott ezen a helyzeten, sőt rontott. Egyik barátom lelkesen és a mérések fontosságát szeme előtt tartva (hiába no, műszaki végzettségű) nekiült a kérdőív felületének. Amikor a huszadik percben még csak a felénél tartott, kezdett ideges lenni. Amikor szembesült azzal, hogy mindegyik csemetéje esetében külön-külön meg kell csinálnia ezt, még abban az esetben is, ha ugyanabban az intézményben tanulnak, élt az állampolgári jogával, és kilépett a felületről... Ezek a fránya szülők nem veszik komolyan a méréstudomány igényeit!
Belehallgatva egy vegyes gyerektársaság beszélgetésébe, gyors körképet kaptam az iskolai ügykezelésről is. Volt ahol az előírásoknak megfelelően három napon át, délelőttönként ezzel foglalkoztak a gyerekek, és utána mehetett mindenki haza, a tanárok meg a sarki kispiszkosba, alkoholba fojtani a három értelmetlenül kidobott tanítási nap miatti bánatukat. Máshol, élve a jogszabály adta lehetőségekkel, vették a nem kis fáradtságot és átszervezték az órarendet (közel egy hónapon át, minden nap másik osztályokra figyelve...), és a nap második felére művészeti és készségtárgyi órákat raktak, mentve a menthetőt. De volt olyan hely is, ahol a józan paraszti ész fölülírta a gyermekek pszichéjét előtérbe helyező jogászkodást, és a felmérés végén mindenki elővette a matek vagy angol felszerelését, és a nap folytatódott az órarend szabta keretek között. Mert lehet bohóckodni, de azért az iskola votaképpen a tanulásról kellene hogy szóljon... Költői kérdés, hogy az utókor melyik magatartást és döntést fogja a bölcs jelzővel illetni!
Tanárként én nem láthatom a feladatokat (a diákokat fel is szólítják arra, hogy meg ne próbálják lefényképezni a feladatlapot). Ez a szervezői oldalról érthető: elkészítettek egy 50 feladatból álló adatbankot, azonos dolgot mérő, azonos nehézségű feladattal (nota bene: ez nem kis kihívás lehetett nekik!) és a digitális rendszer ebből válogat a gyerek számára. Ha "kiszivárognak" a feladatok, akkor oda az objektív mérés lehetősége! Valljuk be, van benne némi logika, és a kollégák még a papíralapú korszakban meg is tették, hogy hasonló feladatokat adtak a tanévek során a gyerekeknek, felkészítve őket a mérésre, és belerondítva az objektivitásba. Azért voltak ilyen galádak, hogy minél jobb teljesítményt nyújtsanak a diákjaik, hisz az iskolák megítélésében, rangsorába a kompetenciamérések eredményét is beépítették... Na ennek most vége, éljen a titkosítás és az objektivitás! Csakhogy... Közben a pedagógus értékelési rendszer (kezdetben ez vala a PÖCS, ma éppen TÉR-nek nevezik...) aktuális változatába beépítették a kompetenciamérések eredményét is pár pont erejéig. És itt a kedélyes házi feladat számomra: meg kell felelnem a diákjaim kompetencia-fejlesztésében testet öltő és számszerűsített, a fizetésemet is befolyásoló új kihívásnak úgy, hogy fogalmam sincs arról, hogy mit és hogyan mérnek, mit és hogyan kérdeznek... Költői kérdés (ugyebár a szerző ezekre nem szokott válaszolni): ezek után mennyire veszem komolyan ezt az egészet?
