A járványra adott kormányzati válaszok egyike volt az iskolák bezárása és a közoktatás azonnali digitális térbe terelése. A kérdés járványügyi hatásával majd a járvány elmúltával lesz érdemes foglalkozni. A "részidő" erdménye alapján sokkal jobban állunk mint mondjuk a hasonló létszámú Belgiumban - de a meccs (sajnos) még nem ért véget... Az eltelt három-négy hét arra azért már ad lehetőséget, hogy pedagógiai szompontból elkezdjük mérlegelni a dolgot. Sajnos a média világa ebben nincs/sincs segítségünkre, mert csak a két véglettel lehet találkozni: minden a legszuperebb - minden botrányos... A tűzvonalban állva egy kicsit árnyaltabban látom a helyzetet.
Az egyik izgalmas kérdés a felkészültség, melynek több vetülete van. Egy dolgot azért érdemes leszögezni: erre a helyzetre senki nem volt, és nem is lehetett felkészülve! Egészen más, ha tanárként/diákként használok digitális oktatási eszközöket a normál tanítási/tanulási munkában, mint ha az EGÉSZ tanítás ebben a formában zajlik. Tapasztalatai erről csak azoknak a néhányaknak lehet, akik mondjuk családdal világkörüli hajóútra indultak, és meg kellett szervezniük a gyerekeik tanulását (van erre példa, lásd pl. Gál József filmjét, a Világok határán-t). Ami kiderült az első hetek alapján az a diákok nagyfokú felkészületlensége, ami ha a "digitális benszülött"-ségükre és az eszetlen mennyiségű informatika órájukra gondolunk több mint meglepő. Miközben non-stop a digitális emlőn lógnak, és olyan technika áll a rendelkezésükre, hogy ihaj, addig rendszeres hiba, amit elkövetnek, vagy amit nem tudnak megelőzni: "megszakadt a wifi kapcsolatom", "lemerült a laptopom...", "nem mentettem el...", "rossz volt az időzóna beálíltásom", "máshogy jár az órám", "nincs ékezetes billenytűzetem..." , rossz e-mail címre küldtem..." és hasonlók. Ki lehet, és ki kell mondani, hogy a tudásuk és gyakorlatuk éles helyzetben elégtelennek bizonyult. Egy 20 perces fogalmazás gépbe írása többségük számára kihívás, ahol maga a szövegalkotás az első nehézség olyan diákoknak is, akik jó fogalmazók, és egyben kütyüfüggők, így olyan "cizellálásra", mint helyesírás vagy a szöveg tagolása már nem jut sem idő, sem energia. Úgy gondolom, az egész eddigi informatikaoktatási koncepciót kukába kellene tenni, és nulláról kellene újragondolni!
Másik gond, az a magyar társadalom digitalizáltsági szintjéről rendelekzésünkre álló statisztikai adatok téves értelmezése. Nyilván a döntéshozók erre is odafigyeltek, és azért merték meglépni ezt a lépést, mert az adatok szerint a háztartások többsége számára adottság az internetelérés. Egy adat hiányzott a statisztikából: a "drót vastagsága". Mert a rendelkezésre álló sávszélesség nem elégséges arra, hogy a két-három gyerek online tanuljon, miközben apuka home office-ben dolgozik... Saját példám is ezt mutatja: az otthoni netem arra, amire "békeidőben" használom, arra elégséges. De ha egy óra-videót itthonról töltök fel, akkor közben meg tudom főzni az ebédet, az egyetemi előadásom feltöltését meg lefekvés előtt indítom el...
Nagyon komoly gond, amely a politikai szféra tagjainak hozzáállásából ered, hogy az oktatásirányítás, folytatva az elmúlt 20-25 év gyakorlatát, ebben a helyzetben sem irányít. Így az iskolák/tanárok magukra maradtak a megfelelő digitális palttform kiválasztásának kérdésében. Nem kérdéses, hogy ha az Oktatási Hivatal elkötelezte volna magát akármi mellett, akkor az azonnal a diktatúra, a mutyi, a versenyszabályok megsértése és az esélyegyenlőtlenség csimborasszójaként komunikáltatott volna. Viszont az eredményoldalról nézve, ma a segíteni próbáló szülőnek gyerekenként két-három rendszert kellene olyan szinten ismernie, hogy vezetni tudja csemetéjét... Ez még egy informatikusnak is kihívás, nemhogy egy átlagos szülőnek... Talán érdemes lenne megfontolni, hogy vannak az életnek olyan területei, amit ki kellene hagyni a politikai és gazdasági csatározásokból és lenyúlásokból... Az oktatás biztosan az egyik ilyen...
Érdekes látni olvasni a szülői reakciókat. Akik kezdenek rádöbbenni, hogy milyen is a gyermekük valójában (azaz milyenné nevelték, vagy nem nevelték őt/őket), és kezdik értékelni azokat, akik társadalmi és anyagi megbecsültség nélkül, félnapokat gályáznak velük. Meglepő és nem várt dolog volt az is, hogy az "illetékesek" -a kezdeti minősíthetetlen bunkóságok után (M.Z. oktatási államtitkár: "most úgyis ráérnek...") - elkezdték megköszönni a pedagógusok munkáját is... Izgalmas kérdés, hogy ez hová vezet. Esetleg visszaáll "a világ természetes rendje", és a Rákosiék kezdte pusztítását végre meghaladva, a pedagógus pálya és hívatás ismét megbecsültté válik?
A legsúlyosabb tanulság az, hogy a magyar oktatás egész struktúrája alkalmatlan a huzamosabb digitális oktatásra. Azért, mert emberi kapcsolatokra és személytől személyig tartó tudásátadásra épít. Kezdve ott, hogy a tanító néni megfogja a kisdiák kezét és közösen csinálják a mozdulatot..., odáig, hogy az érettségizőknek tanított alkotmányismeretet kérdvekifejtő módon, párbeszédre építve tanítom, hisz nem csak tanulta már az összes elemet és ismeretet, hanem többségük már meg is élte a gyakorlatban, mondjuk a választójogát. De ide tartozik az is, hogy elvárjuk, hogy reggel és az órára pontosan érkezzen a gyerek, és ha hiányzik, akkor hozza az igazolást. Azaz a magyar iskola nem csak készség(kompetencia)fejlesztést végez, hanem oktat és nevel is. Ezen gondlkodva értettem meg egy régi beszélgetést, amit egy olyan gimnáziumi osztálytársammal folytattam, akit az élet Kaliforniába vitt, és ott tanít az egyik jónevű egyetemen. Ő azt fogalmazta meg, hogy a magyar diákok alaptudása nagy és megbízható. Az amerikaiké alacsony, de utána tudnak menni a hiányzó ismeretnek, a feladatokat egymás között megosztva. Nyilván, egy kutatásra ösztönző, együttműködést preferáló, minimális ismeretanyagot átadó oktatási rendszert könnyen lehet digitális térbe terelni. Adhatók "projektek", egyéni munkák, melyek a diák gyarapodását szolgálják és értékelhetők is. A személyes kapcsolatra épülő, tudáscentrikus pedigt, ami még nevelni is akar, nagyon nehéz. És azt hiszem nem is kell...
