Egy külföldön élő, de a magyarországi eseményeket nyomon követő ismerősöm kérdezte, hogy mi is a helyzet a tanárokkal, és én, mint tanár, hogyan érzem magamat. Jó kérdés! Egy egésznapos utazás során volt időm végig gondolni a választ, és a második pohár bor után neki is kezdtünk a beszélgetésnek… Majd egy óra lett belőle, és még két pohárral elfogyott a jóféle neszmélyi nedűből… Az alábbiak ennek a beszélgetésnek az írott változata.

1, Az első, és nagyon fontos sajátossága témának (írhatnám az esetenkénti csúsztatás kifejezést is), hogy nem mai keletű. A problémák legalább 30 évesek, mert sosem került sor az oktatás egész rendszerének az átgondolt és megfontolt módosítására, hanem időről időre (kb. kormányzati ciklusonként) egy-egy elemet kiragadva „reformáltak” a rendszeren. Így már régóta hiányzik a rendszerből mind a koherencia, mind az átgondoltság. Ez sajnos tény. Nyilván van sok mindenre magyarázat, de mentség nincs! Ha nagyon megvakarjuk a történteket, akkor utoljára érdemi (nem állítom, hogy jó!) módosítás 1948-ban, az iskolák államosítása és a szovjet modell bevezetésekor történt. Ezt megelőzően –majd 100 éve– Klebelsberg nyúlt hozzá a rendszerhez, de ő (és értelem szerűen a munkatársai és a törvényhozói hatalom felelős politikusai) inkább csak az infrastrukturális oldallal és a Trianon miatti kényszerű változtatásokkal foglalkozott. Őt szűk fél évszázaddal (összességében 150 év körül járunk már!) Eötvös és Trefort előzte meg, valóban érdemi, átgondolt és modern reformot hajtva végre. Viszont több dologhoz ők sem nyúltak hozzá, hanem vita nélkül átvették az elődök szabályozásában –alapvetően Mária Terézia 1777-es Ratio Educationis-ában– leírtakat. Elég olyan (manapság is előkerülő) dolgokra gondolni, mint a 6 éves iskolakötelezettségi határ, vagy a 2,5 hónapos nyári szünet kérdése. (Mielőtt bárkinek meglódulna a fantáziája, jelzem, hogy a királynő a nyári mezőgazdasági munkában nélkülözhetetlen gyerek-munkát tartotta a szeme előtt…) Summa summárum: a mostani döntések meghozói nem okolhatók mindenért, és tetszik, nem tetszik, sok problémát csupán örököltek…

2, Másodikként fontos kiemelni, hogy a kormányzati kommunikáció, sajnos szokás szerint, botrányosan rossz (volt) ebben a kérdésben (is). Majdhogynem azt kell mondanom, hogy nem volt kommunikáció, mert azt a másfél oldalas levelet, amit hónapokkal a „balhék” kezdete után az Oktatási Hivatal küldött nekem, mint pedagógusnak, vagy a törvény elfogadása utáni szűkszavú hasonló tájékoztatást, nem merném tiszta szívvel kommunikációnak nevezni. Illetve a kormányzati vagy kormányzat közeli sajtó sem volt tömve érdemi híradásokkal, tájékoztatással. Erre szokták azt mondani, hogy nem hiba. Több mint hiba, bűn! Ezt a helyzetet csak rontotta az, hogy az oktatásért felelős miniszter (jelenleg a belügyminiszter) egy kiselefánt bájával mozgott a porcelánboltban, és pökhendi stílusával azokba is belerúgott, akik pozitív várakozással fordultak az általa képviselet terület döntéshozói felé. Elég, ha csak elhíresült mondatára gondolunk a piromán tűzoltókhoz hasonlító pedagógus-öntudatról, vagy (az általam is cikizett) Mága-koncert jegyekről, vagy a 154 féle fizetési kategória szükségtelenségéről. (Ez utóbbi esetében érdemes lesz majd a végeredményre is rápillantani!)

Ez az a két dolog, amit egy konzervatív kormány nem tehet meg!

Eme kommunikációs problémákon túl tragikus, hogy egy konzervatív kormánytól az ember azt várná, hogy az oktatást kiemelt területként kezelje és a szívén viselje. Így a konzervatív választópolgárok az oktatás elhanyagolását és mostohagyerek-voltát nehezen tudják megbocsátani. Sokakat ezzel elfordított magától a kormányzat. A mérsékeltebbek is, a „legközelebb jobb híján fogok rájuk szavazni” állapotba kerültek. Ez igen ostoba politikai lépés egy kormánypárt részéről!

3, A harmadik nagyon fontos tanulsága a történteknek, a sajtóhoz/médiához kapcsolódik. Ugyanis ez a terület (sokak szerint már-már hatalmi ág) egyszerűen nem tölti be a feladatát. És ez az állítás oldaltól és világnézettől függetlenül igaz. Sajnos.

A média bármely felületét nézzük az elmúlt egy-másfél évre visszamenően, akkor igazából csak a kormányellenes/baloldali balhékról szóló tudósításokat és/vagy értékeléseket olvashatunk. Arról, hogy milyen tényleges módosítási javaslatok merültek fel, egyszerűen -nincs hír. Ahogy arról sem, hogy a törvényjavaslat vitája során mi is történt, mi hangzott el. Persze ha az ember veszi a fáradtságot és rászánja az időt, megkeresheti ezeket pl. a parlamenti naplókban. De ebben az esetben ott a kérdés: akkor miért is létezik média/sajtó? Mindez azért is sajátos, mert az említett fáradtságos kutatás nélkül az emberben az a kép alakul(t) ki, hogy az ellenzéki politikusok semmit nem tettek a törvénnyel kapcsolatban – a hőbörgésen és tüntetésnek nevezett performance-okat leszámítva. Mivel nincs hír e politikusok szakmai tevékenységéről (ha volt ilyen egyáltalán…) a megítélésük egy jottányit sem javult, sőt inkább romlott, hisz nem tették a dolgukat, amiért a fizetésüket kapják….

4, Sajátos és sajnálatos, hogy a legnagyobb szakszervezet, a tiltakozáson túlmenően érdemben nem tett semmit. Nem lehetett olvasni, hallani ellenjavaslatról, alternatív megoldásokról. (Egy korábbi bejegyzésben ezt elég pikírten szóvá is tettem…) Nyilván ez összefügg azzal, hogy e szakszervezet inkább politikai szereplő mintsem szakmai. Amit jelez, hogy vezetője pártszínekben volt parlamenti képviselő…

E ponton üt vissza az a sajátossága a mai –nem csak pedagógusokra igaz– magyar helyzetnek, hogy alig van működő, valóban szakmai érdekképviseletként fellépő és ráadásul érdemi támogatottságú szakszervezet. Ez most egy olyan helyzet volt, ahol szükség lett volna rájuk… Volna…

5, Azok a jószándékú, és kezdetben pozitív célú kezdeményezések, amelyek a tüntetésekhez vezettek egy veszéllyel nem számoltak, vagy inkább egy veszélyt nem vettek kellően komolyan: a pedagógusok és az oktatás érdekében szervezett tüntetéseket a(z ellenzéki) politikusok hihetetlen sebességgel lenyúlták és a saját céljaikra gátlástalanul kihasználták. És sajnos nem csak az eseményeket, hanem a személyeket is. Ennek leglátványosabb áldozata Lilike. Aki eddig elveszített egy osztályközösséget, egy iskolát, egy érettségit és így egy évet az életéből… és a történetének még nincs vége!

Ha hideg fejjel mérlegel az ember, akkor azokat, akik ezt tették vele, nagy ívben elkerüli…

6, Mindezek után, ha megnézzük az elfogadott új szabályozás tartalmi kérdéseit, akkor három dolgot érdemes kiemelni.

   a, jogállás

A törvény kísérletet tesz a tanárok jogi helyzetének egységes rendezésére. Ennek szükségességét csak azok érezték át, akik megszenvedték az eddigi helyzetet. Másfél évtizede, amikor tanárjelölteket tanítva elküldtem őket hospitálni, közülük nem egy döbbenten jött vissza, és mesélt azokról az állapotokról, amikkel egy-egy pénzhiányos önkormányzati iskolában szembesültek (pl. fűtés csak az első két órában van, így a negyedik órában már kabátban ültek a gyerekek...). Ezt a helyzetet a KLIK létrehozása, az iskolák „újraállamosítása” megoldotta, jóllehet a rendszernek elég sok gondja, baja van a mai napig. Ugyanakkor maradtak olyan iskolák, ahol meg lehet csinálni, hogy június 15-én lejár a tanárok szerződése, és szeptember 1-én kezdődik egy újabb… Ehhez képest az a jogi káosz, ami az egyházi iskolák kapcsán létezik, elenyésző… (Egyetlen elemet kiemelve: református fenntartású iskolában tanítva a tanári jogállásomat a Magyar Állam és a Vatikán közötti nemzetközi szerződés szabályozza… Ami ugyebár erősebb jogszabály, mint egy törvény, és ami valljuk be, jogtörténeti érdekesség – de engem persze ez nem nagyon hoz lázba a mindennapokban…). Ezt a kaotikus, és sok kollégára nézve hátrányos helyzetet kívánja megoldani a mostani szabályozás. Idővel kiderül majd, hogy mennyire sikeresen.

Az új jogi kategória bevezetése és a „közalkalmazotti jogállás elvesztése” sajátos módon egy EU (és más nemzetközi szervezetek) által felvetett problémára is válasz. Sokan, sokszor szóvá tették már, hogy Magyarországon nagyon magas a közalkalmazottak száma. Nos, ez most megváltozik… Persze ezt az elemet sokan nem veszik észre (és ilyenkor ad igazat az ember a Nagykörúton belüli és kívüli gondolkodást emlegető újságírói megfogalmazásnak).

  b, óraszámok.

Amikor 2012-ben a Hoffmann Rózsa irányította oktatásügy hajtott végre reformot, akkor nem rögzítették egy konkrét számban a tanárok kötelező óraszámát, hanem a 22-26 közötti megfogalmazást alkalmaztak. Erről 10 év alatt kiderült, hogy rossz döntés volt. Ugyanis az a jogalkotói elgondolás, hogy így sikerült megoldani a túlórák nyilvántartásának zűrös kérdését és a józan eszet követve úgyis mindenki a kisebb számot alkalmazza majd, egyszerűen nem jött be. Ugyanis győzött a matematika. Mert ha mindenki a maximumot dolgozza, akkor 3-4 tanáron megtakarítható egy fizetés… Ez pedig pénz, pénz, pénz… A jogalkotók javára írandó, hogy belátták a hibájukat, és életbe lépett a fix 24 óra. Ez egyértelműen jobb, mint ami az elmúlt évtizedben volt. De, eleve hibás gondolkodást tükröz! Ugyanis nem számol az iskolai élet sajátosságaival. Ősrégi „ökölszabály”, hogy egy megtartott órára egy órát kell készülni. Azaz már 21 óra esetén is kapásból megvan a heti 42 munkaórám, és akkor még egy percet sem szántam a gyerekekkel/szülőkel való beszélgetésre, színházra, kirándulásra… Győzött az ’50-es évek óta sulykolt mantra a nemdolgozó, lógós tanárokról… Köszönjük!

(Valóban készülök egy órát? Bármily meglepő, húszonsok tanévvel a hátam mögött is igen. Az esetleges kételkedőknek egyetlen példa: ha íratok egy 10 perces röpdolgozatot, akkor ennek az előkészítése kb. 20 perc, még akkor is, ha egy korábban használt dolgozatot alakítok át. Mert át kell gondolni a kérdéseket, ki kell nyomtatni, le kell fénymásolni az osztály létszámának megfelelő számba, méretre kell vágni… A kijavítása, ha gépiesen csinálom, és nem sokat gondolkozom, szűk 40 percet vesz igénybe. És ebben az esetben az óra maradék 35 percére még egy árva percet sem fordítottam!)

  c, a fizetési kérdése

Érthetően az indulatoktól fűtött eseményekben és az ezekre adott reakciókban ez előtérbe került. Ugyanakkor az nem világos, hogy a fizetésünk minimálbérhezkapcsolása megvalósul-e, illetve hogyan valósul meg.

Egy kis történeti kitérő: anno az Antall József vezette kormány vezette be a minimálbérhez kötött közalkalmazotti bértáblát. Ez akkor óriási vívmány volt. Én éppen akkor léptem be ebbe a jogviszonyba, így volt két hónap amikor kétszeresét kerestem a nyugdíj előtt álló édesapámnál… Viszont a jogalkotók egyetlen szócskát kifelejtettek a törvényből: a ’mindenkori’ kifejezést. Így a ’90-es évek inflációjának hála, gyorsan el is értéktelenedett a fizetésünk. Ezen érdemben a második Orbán kormány változtatott, emelgetés és kiegészítgetés helyett a rendszert módosítva. Csakhogy nem számolták végig a következményeket… A 2008-as válság után ez a rendszer finanszírozhatatlan volt. Így pár hónappal később módosították a saját törvényüket, és bevezették a „vetítési alap” fogalmát, ami a minimálbér 90%-a, és ezt szorozgatták a bértáblában. Igenám, de az a fránya ’mindenkori’ szócska ismét kimaradt, így miközben a minimálbér (dicséretesen) folyamatosan emelkedett, én a mai napig a 2010-es minimálbér alapján kapom a fizetésemet… (mindenféle kiegészítésekkel megspékelve). A viszonyításhoz: mivel a legmagasabb kategóriák egyikében vagyok, esetemben ez azt jelenti, hogy kétévenként egy középkategóriás autó árával kapok kevesebbet, mint ami logikus lenne… Visszakanyarodva a mostani szabályozáshoz: nem tudni, hogy most és főleg a következő években mi fog történni a tanári fizetés és a minimálbér kapcsolatában/kapcsolatával. Ehhez képest, ha nem is elhanyagolható, de mindenképpen másodlagos, hogy mikor lép életbe a rendszer.

A második elem a többletmunka honorálása. Teljesen logikus és elfogadható az az elgondolás (és számos külföldi példa is van rá), hogy az a kolléga, aki versenyre viszi, korrepetálja, színházba kíséri, stb. a diákjait, több fizetést kapjon, mint az, aki csak a kötelező minimumot teljesíti. Nagyon régi adóssága az oktatásügynek e kérdés megoldása. Az persze kérdés, hogy beválik-e a mostani szabályozás. Az első pillanatban szűk keresztmetszetnek a helyi szabályozás előírása tűnik. Önmagában az ötlet jó és demokratikus, de nagy kérdés, hogy egy-egy ilyen szabályrendszer mennyire lesz elfogulatlan, objektív, egyszerűen és jól mérhető? Ha igen, akkor megoldódik a probléma. Ha nem, akkor irigykedés, áskálódás, kamarilla-politika lesz az eredménye az adott tanári közösségben. Ami több mint rossz…

A fizetés kérdés sajátos eleme a Hoffmann Rózsáék által bevezetett, és sok (esetenként jogos) kritikával illetett besorolási és minőségi rendszer megmaradása. Ez azért furcsa, mert kezdetben ennek az eltörlése volt az egyik hangoztatott elem. Mi történt az elmúlt egy év alatt? Ez a változás eredmény? Ez most jó nekem? Érdekes kérdések. Sajnos erről (sem) beszélt a média egyik szegmense sem…

7, dilettantizmus

Hetedik és egyben utolsó elem a történetben: az oktatási kérdésekben lépten nyomon a hozzánemértés, a dilettantizmus és az iskolák életritmusának totális nem ismerése köszön vissza. A végrehajtási rendelet hiányában most még nem lehet tudni, hogy mikortól, és hogyan valósul meg a jogalkotó elképzelése. Ugyanis maga a törvény január elsejével lép hatályba. Akkor, amikor már 4 hónap eltelt a tanévből… Ekkor változik majd az óraszámom? Vagy -jogilag nem kicsit aggályosan- a hatálybalépés előtt már kötelező lesz alkalmazni a törvényt? Esetleg egyes elemeinek életbelépését elcsúsztatják 9 hónappal?

Hogy nem lehetünk biztosak a józan ész diadalában, azt a július legvégén megszellőztetett tanévi rend jelzi. (Azon lépjünk túl, hogy ezt május végén szokás nyilvánosságra hozni, hogy meg lehessen tervezni a következő tanévet. Ha augusztus 21-re sem lesz kész a hivatalos rendelet, akkor elég nehéz lesz bármit is előkészíteni a tanév kezdetére…) Ugyanis ebben az áll, hogy hosszabb lesz a karácsonyi szünet, ezért a tanév is. Amivel azért van pár „aprócska” probléma:

a, a törvény egyértelműen fogalmaz: szeptember 1. és június 15. között van a tanév. És pont.

b, a tanév hossza 180 tanítási nap a gimnáziumokban. Most sikerült 177 napot összehozni…

c, az érettségi időpontját nem módosították, így az utolsó héten nekem egyszerre kell érettségiztetni és a többi 7 osztályban tanítanom, köztük a saját osztályomban osztályfőnökösködni is. (Lehet, hogy úgy gondolták, hogy van az a pénz… Hát…)

d, eddig az érettségi szóbeli része üres, így csendes és nyugodt épületben zajlott. Most ott lesz 400 átlagos zajterhelésű nebuló… Köszi!

e, a sajtóban sokat hallani a globális klímaváltozásról, és az éghajlat melegedéséről. Mit fogunk csinálni június harmadik hetében a 40 fok közeli hőmérsékleten a nagyablakú, légkondicionálatlan tantermeinkben a gyerekekkel?

Persze a remény hal meg utoljára. A nyilvánosságra hozott beosztás csak tervezet. Esetleg megjöhet a döntéshozók józan esze…

 Reménykedjünk!