Karácsony előtt az oktatásirányítás megörvendeztette a tanárokat egy kérdőívvel. Ez feleletválasztós volt, és a kérdések egy részére adható válaszok nem írták le a valóságot a maga teljességében. Elég sok kérdéshez tudtam volna kiegészítést, megjegyzést írni, csakhogy erre nem volt lehetőség. „Szerencsére” a kérdőív legvégén volt egy szabadszavas „egyéb” rovat, de sajna nem volt elégséges a megadott karakterszám… Így ide írom le a véleményemet a kérdésekhez igazítva.

Egy igazgatónak évente értékelnie kell az irányítása alatt álló pedagógusok munkáját, annak érdekében, hogy szakmai fejlődésükhöz iránymutatást kapjanak.

Válasszon egyet az alábbiak közül

• 1: egyáltalán nem ért egyet ezzel az intézkedéssel
• 2: inkább nem ért egyet ezzel az intézkedéssel
• 3: közepesen ért egyet ezzel az intézkedéssel
• 4: többnyire egyetért ezzel az intézkedéssel
• 5: teljes mértékben egyetért ezzel az intézkedéssel

 Szép, szép, és természetesen segít az ilyesmi, tehát a 4. – 5. válasz a „jó”. Csakhogy… A kisebbik baj az, hogy a szakmai, tantárgyi kérdésekhez általában nem tud hozzászólni (történelem tanárként volt ének szakos igazgatóm…). A nagyobbik baj az, hogy erre fizikailag sincs ideje egy igazgatónak…

A tanulók iskolai eredményei egy adott intézményen belül – a tanulók családiháttér-indexének figyelembevételével – alkalmas mutatók a pedagógusok teljesítményének értékelésére.

Válasszon egyet az alábbiak közül

• 1: egyáltalán nem ért egyet ezzel az kijelentéssel
• 2: inkább nem ért egyet ezzel az kijelentéssel
• 3: közepesen ért egyet ezzel az kijelentéssel
• 4: többnyire egyetért ezzel az kijelentéssel
• 5: teljes mértékben egyetért ezzel az kijelentéssel

 A válasz egyértelműen 1., mert kihagy egy olyan apróságot, mint a kamaszodás…. Gimnáziumi tanárként ezzel éveken át kell küzdenünk. Nem csak a családi háttér, nem csak az én munkám, hanem a „harmadik fél” indexe is kellene a képlethez: a gyerek… - akiről szól / akiért van ez az egész oktatásnak nevezet rendszer…

Az igazgató (igazgatóhelyettes, munkaközösség-vezető stb.) értékelő munkáját segíti, ha évenként, rendezett körülmények között készült felmérés alapján visszajelzést kap a szülőktől egy adott pedagógus munkájáról, attitűdjéről.

Válasszon egyet az alábbiak közül

• 1: egyáltalán nem ért egyet ezzel a felfogással
• 2: inkább nem ért egyet ezzel a felfogással
• 3: közepesen ért egyet ezzel a felfogással
• 4: többnyire egyetért ezzel a felfogással
• 5: teljes mértékben egyetért ezzel a felfogással

 Teljesen téves kérdésfelvetés, ezért 1.

A szülő a gyerek, az érzelmileg labilis kis- vagy nagykamasz, szűrőjén keresztül alkot képet a tanár munkájáról. Ha a szülő együtt tanul a gyerekével odahaza (ez az amit nagyon kevesek tesznek csak meg) akkor esetleg reálisabb képet tud alkotni a tanár munkájáról. De pont a középfokú oktatásban ez a legritkább, sőt igazából azt kellene elérni, hogy erre ne is legyen szükség, és a gyerek/fiatal ekkorra tanuljon meg önállóan tanulni….

A „rendezett körülmények között” a gyakorlatban kérdőívet jelent. Ezeket nagyon-nagy arányban felületesen, a „minél előbb tudjuk le” hozzáállással töltik ki az emberek – én magam is…

Középiskola, illetve általános iskola felső tagozata esetében az iskola (igazgatóhelyettes, munkaközösség-vezető stb.) értékelő munkáját segíti, ha visszajelzést kap a tanulók véleményéről egy adott pedagógus munkájáról, attitűdjéről.

Válasszon egyet az alábbiak közül

• 1: egyáltalán nem ért egyet ezzel a felfogással
• 2: inkább nem ért egyet ezzel a felfogással
• 3: közepesen ért egyet ezzel a felfogással
• 4: többnyire egyetért ezzel a felfogással
• 5: teljes mértékben egyetért ezzel a felfogással

 Nagyon hasonló a helyzet az előző kérdésben leírtakhoz. A diákok válasza, értékelése hihetetlenül szubjektív lenne egy ilyen kérdésre. Ráadásul csak utólag, azaz évek, esetleg évtizedek múltán szoktak rájönni arra, hogy amit a tanár megkövetelt, az a javukra vált, és az ő érdeküket szolgálta… Ahogy a zseniális lengyel miniszter által eltörölt házi feladat is teher, de az ismeret rutinná válását szolgálja. Akkor is, ha terhes megcsinálni…

 Örömmel fogadná, ha a tantárgyát, tevékenységét érintő újdonságokról (tananyag, tartalom, módszertan, érettségi követelmények stb.) egy 10 órás, online elvégezhető pedagógus-továbbképzést biztosítana az Oktatási Hivatal?

Válasszon egyet az alábbiak közül

• Igen
• Nem

 Nem. Egy rendesen dolgozó pedagógus erre nem ér rá. Ha esetleg még családja is van, akkor főleg. Másrészt végre el kellene érni egy stabil helyzetet, és ki kellene lépni az „az a jó, ami új” mókuskerekéből. A tananyag, a tartalom, az érettségi követelmények terén mindenképpen!

Az érettségi vizsgát 2024-től már az új érettségi vizsgakövetelmények szerint kell szervezni.

Válasszon egyet az alábbiak közül

• A bevezetett változtatásokkal egyetértek
• A bevezetett változtatásokkal nem értek egyet
• Előttem nem ismertek a bevezetett változtatások
• Nem tudom megítélni

 Rossz és értelmetlen a kérdés. Ugyanis ez már 4 éve eldőlt! Nem most készítem fel a 12. osztályba járó diákjaimat az érettségire, hanem négy éve folyamatosan… (Azt most ne boncolgassuk, hogy a hat éves képzésben részesülőkkel szembeni elvárásokat menet közben módosították…)

Ezen felül a válasz tantárgyanként nagyon eltérő. A saját tárgyam (történelem) esetében nem érdemi a változások többsége. Az részletkérdés, hogy az USA államszerkezete közép vagy emelt szinten téma. De valahol az is mellékes, hogy Marathon, vagy Karthágó szerepel-e földrajzi nevek között. (Ezek hiánya a NAT2020 készítőinek a megbocsáthatatlan bűne…) Az, hogy 15 év után rájöttek, hogy a fogalmazás/esszé terjedelmét nem sorszámban kellene mérni, hanem szószámban – ahogy az irodalom tantárgy vagy az idegennyelvek esetében 15 éve történik, az kifejezetten pozitív változás.

A más tantárgyakról, és főleg a természettudományok kiheréléséről, inkább nem írok semmit. Halottról vagy jót, vagy semmit….

Az országos kompetenciamérések köre kibővült, digitális alapon, több tárgyból mérik a tanulók teljesítményét.

Válasszon egyet az alábbiak közül

• A feladatlapok jó minőségűek
• A feladatlapok közepes minőségűek
• A feladatlapok gyenge minőségűek
• Nem tudom megítélni

 A kompetenciamérések esetében nem a feladatlapok minőségével és a mérés digitális/papír alapú voltával van gond! A mérések számának már-már exponenciális növekedése a probléma. Rengeteg, értékes, és hasznosan elhasználható idő megy el ezekre. Úgy, hogy a visszajelzés csak 1 – 1,5 év múlva érkezik meg, a digitális kitöltés ellenére! Ez éppen a lényegre nem ad lehetőséget, arra, hogy észleljük a gondot, és segítsük, fejlesszük a diákot az adott területen!

 Megváltozott a tanév rendje: hosszabb lett a téli és a tavaszi szünet, egy héttel rövidült a nyári szünet, a tanítási napok száma nem változott. Mi erről a véleménye?

Válasszon egyet az alábbiak közül

• Egyetértek a változtatással
• Nem értek egyet a változtatással
• Számomra lényegtelen a változtatás

 Na, itt nyílt ki a bicska a zsebemben!

Egyértelműen nem értek egyet vele. Miért?

1, a jelen (miniszteri rendelet formájában megjelent) szabályozás nincs összhangban a hatályos oktatási törvénnyel, amely feketén-fehéren kimondja, hogy a tanév szeptember 1-től, június 15-ig tart.

2, a jelen (miniszteri rendelet formájában megjelent) szabályozás nincs összhangban a hatályos oktatási törvénnyel, amely feketén-fehéren kimondja, hogy a tanév 180 tanítási napból áll, nem 178-ból, ahogy idén sikerült összehozni…

3, az érettségire a sok okos döntéshozó nem gondolt, és a tanév egy hetes meghosszabbítása rátenyerel az érettségik két hetes időszakára…. Tudom, oldjuk meg a bilokálást…

4, a döntés egy olyan apróságot figyelmen kívül hagyott, mint a globális felmelegedés… A 30 fokos hőségben mit fogok csinálni +1 hétig a gyerekekkel? Strandra megyek? Lehet, de akkor ezt miért nem a bizonyítványosztás után, a szünetben tesszük meg?

… ettől függetlenül a normális hosszúságú karácsonyi és húsvéti szünet jó… Csak pillanatnyilag a kecske is megdöglik, és a káposzta is megrohad állapotban vagyunk…

Főállása mellett Ön folytat más keresetkiegészítő tevékenységet?

Válasszon egyet az alábbiak közül

• Nem
• Igen, megélhetésem érdekében
• Igen, életszínvonalam megőrzése érdekében

 Kimaradt egy lehetőség – bár lehet, hogy ez az én perverzitásom: a szakemberképzésbe való bekapcsolódás és a tudományos munka… Vagy ezt hobbinak kell inkább tekintenem? A díjazását tekintve valószínű…

Mintegy karácsonyi ajándékként az MTA felháborodott állásfoglalása nyomán berobbant a médiába és a véleményformálók világába a hír: „ezek” megszűntették a művészettörténet oktatását, és 2024-ben már érettségizni sem lehet belőle!

Fájdalom, valóban ez a helyzet.

De…

… a hírben semmi újdonság nincs. Legalábbis azok számára, akik figyelemmel kísérik az iskolák világát. Ugyanis ezt már a 2020-as Nemzeti Alaptanterv (NAT) vitái, majd érvénybe lépése kapcsán tudni lehetett. ÖT ÉVE…

Ha a hírek mögé nézünk van pár dolog, amin érdemes elgondolkodnunk:

1, „Valószínűleg” és „szokás szerint” vaskos tanulmányok születtek a döntést megelőzően (2017-18 táján) arról, hogy milyen hatásfoka és értelme van az érettségi évében, heti egy órában tanított (tanítani próbált) művészettörténet tantárgynak. Így a döntéshozók eljutottak az ősi bölcsességhez, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ez persze nem jelenti sem azt, hogy ez a helyzet jó, sem azt, hogy ez a döntés lenne az ideális megoldás…

2, Úgyszintén -gondolom én- érdemi hatásvizsgálat után építették be e tantárgy anyagát a vizuális kultúra nevű (lenykorában: rajzóra), szintén heti egy órás tantárgy anyagába. Pár év múlva majd kiderül, hogy jó volt-e a döntés, jók voltak-e az előzetes tesztek… De ehhez türelemmel ki kellene várni, hogy három-négy évjárat  diákjai végigjárják az új rendszerben az iskolát és leérettségizzenek. Utána lehet majd velük műveltségi tesztet csináltatni, és elgondolkozni a korábbi döntés helyességéről.

3, Az MTA mostani „felébredése” azért fájó, mert elárulja, hogy míg anno érdemben foglalkoztak a NAT kérdésével, és hallatták a hangjukat, addig az azóta eltelt években ez a kérdés lekerült a napirendről. Nyomkövetéssel, figyelemmel kíséréssel, jobbító javaslatok megfogalmazásával nem foglalkoztak. Aztán hirtelen valaki (vélhetőleg egy hozzátartozó érettségi előtt állása kacsán) rádöbbent a fájó valóságra. És megvolt a megfelelő érdekérvényesítő képessége is ennek kifejezéséhez.

4, E „fájás” egyrészt azért nagy, mert ismét úgy született meg egy vélemény, hogy nem foglalkozott senki az évekkel korábban végrehajtott változtatás eredményének a megnézésével (modernül: monitorozásával), hanem zsigerből és indulatosan reagált. Másrészt az Akadémia ismét és sokadjára nem élt azzal a lehetőségével és felelősségével, hogy lépéseket tegyen a nemzeti tudásminimum körüli közmegegyezés megalkotása felé. E nélkül pedig egyetlen NAT sem fog működni, nem lesz alkalmas arra, hogy az oktatási rendszer szilárd alapja legyen. Marad az indulatos vitatkozás és nyilatkozat-háború.

5, Így jutunk el a hírre lecsapó közszereplőkhöz, akiket eddig sem érdekelt, és merem állítani, ezután sem fogja érdekelni, hogy egy ifjú állampolgár meg tudja-e különböztetni a gótikus stílust a barokktól, vagy a kubizmust a manierizmusról, és hallott-e Kondor Béláról. Őket csak a balhé érdekli, a lehetőség, hogy belerúgjanak politikai ellenfeleikbe. Ezért kellene őket elküldeni, no nem művészettörténetet tanulni, hanem kapálni vagy utcát söpörni…

Egy külföldön élő, de a magyarországi eseményeket nyomon követő ismerősöm kérdezte, hogy mi is a helyzet a tanárokkal, és én, mint tanár, hogyan érzem magamat. Jó kérdés! Egy egésznapos utazás során volt időm végig gondolni a választ, és a második pohár bor után neki is kezdtünk a beszélgetésnek… Majd egy óra lett belőle, és még két pohárral elfogyott a jóféle neszmélyi nedűből… Az alábbiak ennek a beszélgetésnek az írott változata.

1, Az első, és nagyon fontos sajátossága témának (írhatnám az esetenkénti csúsztatás kifejezést is), hogy nem mai keletű. A problémák legalább 30 évesek, mert sosem került sor az oktatás egész rendszerének az átgondolt és megfontolt módosítására, hanem időről időre (kb. kormányzati ciklusonként) egy-egy elemet kiragadva „reformáltak” a rendszeren. Így már régóta hiányzik a rendszerből mind a koherencia, mind az átgondoltság. Ez sajnos tény. Nyilván van sok mindenre magyarázat, de mentség nincs! Ha nagyon megvakarjuk a történteket, akkor utoljára érdemi (nem állítom, hogy jó!) módosítás 1948-ban, az iskolák államosítása és a szovjet modell bevezetésekor történt. Ezt megelőzően –majd 100 éve– Klebelsberg nyúlt hozzá a rendszerhez, de ő (és értelem szerűen a munkatársai és a törvényhozói hatalom felelős politikusai) inkább csak az infrastrukturális oldallal és a Trianon miatti kényszerű változtatásokkal foglalkozott. Őt szűk fél évszázaddal (összességében 150 év körül járunk már!) Eötvös és Trefort előzte meg, valóban érdemi, átgondolt és modern reformot hajtva végre. Viszont több dologhoz ők sem nyúltak hozzá, hanem vita nélkül átvették az elődök szabályozásában –alapvetően Mária Terézia 1777-es Ratio Educationis-ában– leírtakat. Elég olyan (manapság is előkerülő) dolgokra gondolni, mint a 6 éves iskolakötelezettségi határ, vagy a 2,5 hónapos nyári szünet kérdése. (Mielőtt bárkinek meglódulna a fantáziája, jelzem, hogy a királynő a nyári mezőgazdasági munkában nélkülözhetetlen gyerek-munkát tartotta a szeme előtt…) Summa summárum: a mostani döntések meghozói nem okolhatók mindenért, és tetszik, nem tetszik, sok problémát csupán örököltek…

2, Másodikként fontos kiemelni, hogy a kormányzati kommunikáció, sajnos szokás szerint, botrányosan rossz (volt) ebben a kérdésben (is). Majdhogynem azt kell mondanom, hogy nem volt kommunikáció, mert azt a másfél oldalas levelet, amit hónapokkal a „balhék” kezdete után az Oktatási Hivatal küldött nekem, mint pedagógusnak, vagy a törvény elfogadása utáni szűkszavú hasonló tájékoztatást, nem merném tiszta szívvel kommunikációnak nevezni. Illetve a kormányzati vagy kormányzat közeli sajtó sem volt tömve érdemi híradásokkal, tájékoztatással. Erre szokták azt mondani, hogy nem hiba. Több mint hiba, bűn! Ezt a helyzetet csak rontotta az, hogy az oktatásért felelős miniszter (jelenleg a belügyminiszter) egy kiselefánt bájával mozgott a porcelánboltban, és pökhendi stílusával azokba is belerúgott, akik pozitív várakozással fordultak az általa képviselet terület döntéshozói felé. Elég, ha csak elhíresült mondatára gondolunk a piromán tűzoltókhoz hasonlító pedagógus-öntudatról, vagy (az általam is cikizett) Mága-koncert jegyekről, vagy a 154 féle fizetési kategória szükségtelenségéről. (Ez utóbbi esetében érdemes lesz majd a végeredményre is rápillantani!)

Ez az a két dolog, amit egy konzervatív kormány nem tehet meg!

Eme kommunikációs problémákon túl tragikus, hogy egy konzervatív kormánytól az ember azt várná, hogy az oktatást kiemelt területként kezelje és a szívén viselje. Így a konzervatív választópolgárok az oktatás elhanyagolását és mostohagyerek-voltát nehezen tudják megbocsátani. Sokakat ezzel elfordított magától a kormányzat. A mérsékeltebbek is, a „legközelebb jobb híján fogok rájuk szavazni” állapotba kerültek. Ez igen ostoba politikai lépés egy kormánypárt részéről!

3, A harmadik nagyon fontos tanulsága a történteknek, a sajtóhoz/médiához kapcsolódik. Ugyanis ez a terület (sokak szerint már-már hatalmi ág) egyszerűen nem tölti be a feladatát. És ez az állítás oldaltól és világnézettől függetlenül igaz. Sajnos.

A média bármely felületét nézzük az elmúlt egy-másfél évre visszamenően, akkor igazából csak a kormányellenes/baloldali balhékról szóló tudósításokat és/vagy értékeléseket olvashatunk. Arról, hogy milyen tényleges módosítási javaslatok merültek fel, egyszerűen -nincs hír. Ahogy arról sem, hogy a törvényjavaslat vitája során mi is történt, mi hangzott el. Persze ha az ember veszi a fáradtságot és rászánja az időt, megkeresheti ezeket pl. a parlamenti naplókban. De ebben az esetben ott a kérdés: akkor miért is létezik média/sajtó? Mindez azért is sajátos, mert az említett fáradtságos kutatás nélkül az emberben az a kép alakul(t) ki, hogy az ellenzéki politikusok semmit nem tettek a törvénnyel kapcsolatban – a hőbörgésen és tüntetésnek nevezett performance-okat leszámítva. Mivel nincs hír e politikusok szakmai tevékenységéről (ha volt ilyen egyáltalán…) a megítélésük egy jottányit sem javult, sőt inkább romlott, hisz nem tették a dolgukat, amiért a fizetésüket kapják….

4, Sajátos és sajnálatos, hogy a legnagyobb szakszervezet, a tiltakozáson túlmenően érdemben nem tett semmit. Nem lehetett olvasni, hallani ellenjavaslatról, alternatív megoldásokról. (Egy korábbi bejegyzésben ezt elég pikírten szóvá is tettem…) Nyilván ez összefügg azzal, hogy e szakszervezet inkább politikai szereplő mintsem szakmai. Amit jelez, hogy vezetője pártszínekben volt parlamenti képviselő…

E ponton üt vissza az a sajátossága a mai –nem csak pedagógusokra igaz– magyar helyzetnek, hogy alig van működő, valóban szakmai érdekképviseletként fellépő és ráadásul érdemi támogatottságú szakszervezet. Ez most egy olyan helyzet volt, ahol szükség lett volna rájuk… Volna…

5, Azok a jószándékú, és kezdetben pozitív célú kezdeményezések, amelyek a tüntetésekhez vezettek egy veszéllyel nem számoltak, vagy inkább egy veszélyt nem vettek kellően komolyan: a pedagógusok és az oktatás érdekében szervezett tüntetéseket a(z ellenzéki) politikusok hihetetlen sebességgel lenyúlták és a saját céljaikra gátlástalanul kihasználták. És sajnos nem csak az eseményeket, hanem a személyeket is. Ennek leglátványosabb áldozata Lilike. Aki eddig elveszített egy osztályközösséget, egy iskolát, egy érettségit és így egy évet az életéből… és a történetének még nincs vége!

Ha hideg fejjel mérlegel az ember, akkor azokat, akik ezt tették vele, nagy ívben elkerüli…

6, Mindezek után, ha megnézzük az elfogadott új szabályozás tartalmi kérdéseit, akkor három dolgot érdemes kiemelni.

   a, jogállás

A törvény kísérletet tesz a tanárok jogi helyzetének egységes rendezésére. Ennek szükségességét csak azok érezték át, akik megszenvedték az eddigi helyzetet. Másfél évtizede, amikor tanárjelölteket tanítva elküldtem őket hospitálni, közülük nem egy döbbenten jött vissza, és mesélt azokról az állapotokról, amikkel egy-egy pénzhiányos önkormányzati iskolában szembesültek (pl. fűtés csak az első két órában van, így a negyedik órában már kabátban ültek a gyerekek...). Ezt a helyzetet a KLIK létrehozása, az iskolák „újraállamosítása” megoldotta, jóllehet a rendszernek elég sok gondja, baja van a mai napig. Ugyanakkor maradtak olyan iskolák, ahol meg lehet csinálni, hogy június 15-én lejár a tanárok szerződése, és szeptember 1-én kezdődik egy újabb… Ehhez képest az a jogi káosz, ami az egyházi iskolák kapcsán létezik, elenyésző… (Egyetlen elemet kiemelve: református fenntartású iskolában tanítva a tanári jogállásomat a Magyar Állam és a Vatikán közötti nemzetközi szerződés szabályozza… Ami ugyebár erősebb jogszabály, mint egy törvény, és ami valljuk be, jogtörténeti érdekesség – de engem persze ez nem nagyon hoz lázba a mindennapokban…). Ezt a kaotikus, és sok kollégára nézve hátrányos helyzetet kívánja megoldani a mostani szabályozás. Idővel kiderül majd, hogy mennyire sikeresen.

Az új jogi kategória bevezetése és a „közalkalmazotti jogállás elvesztése” sajátos módon egy EU (és más nemzetközi szervezetek) által felvetett problémára is válasz. Sokan, sokszor szóvá tették már, hogy Magyarországon nagyon magas a közalkalmazottak száma. Nos, ez most megváltozik… Persze ezt az elemet sokan nem veszik észre (és ilyenkor ad igazat az ember a Nagykörúton belüli és kívüli gondolkodást emlegető újságírói megfogalmazásnak).

  b, óraszámok.

Amikor 2012-ben a Hoffmann Rózsa irányította oktatásügy hajtott végre reformot, akkor nem rögzítették egy konkrét számban a tanárok kötelező óraszámát, hanem a 22-26 közötti megfogalmazást alkalmaztak. Erről 10 év alatt kiderült, hogy rossz döntés volt. Ugyanis az a jogalkotói elgondolás, hogy így sikerült megoldani a túlórák nyilvántartásának zűrös kérdését és a józan eszet követve úgyis mindenki a kisebb számot alkalmazza majd, egyszerűen nem jött be. Ugyanis győzött a matematika. Mert ha mindenki a maximumot dolgozza, akkor 3-4 tanáron megtakarítható egy fizetés… Ez pedig pénz, pénz, pénz… A jogalkotók javára írandó, hogy belátták a hibájukat, és életbe lépett a fix 24 óra. Ez egyértelműen jobb, mint ami az elmúlt évtizedben volt. De, eleve hibás gondolkodást tükröz! Ugyanis nem számol az iskolai élet sajátosságaival. Ősrégi „ökölszabály”, hogy egy megtartott órára egy órát kell készülni. Azaz már 21 óra esetén is kapásból megvan a heti 42 munkaórám, és akkor még egy percet sem szántam a gyerekekkel/szülőkel való beszélgetésre, színházra, kirándulásra… Győzött az ’50-es évek óta sulykolt mantra a nemdolgozó, lógós tanárokról… Köszönjük!

(Valóban készülök egy órát? Bármily meglepő, húszonsok tanévvel a hátam mögött is igen. Az esetleges kételkedőknek egyetlen példa: ha íratok egy 10 perces röpdolgozatot, akkor ennek az előkészítése kb. 20 perc, még akkor is, ha egy korábban használt dolgozatot alakítok át. Mert át kell gondolni a kérdéseket, ki kell nyomtatni, le kell fénymásolni az osztály létszámának megfelelő számba, méretre kell vágni… A kijavítása, ha gépiesen csinálom, és nem sokat gondolkozom, szűk 40 percet vesz igénybe. És ebben az esetben az óra maradék 35 percére még egy árva percet sem fordítottam!)

  c, a fizetési kérdése

Érthetően az indulatoktól fűtött eseményekben és az ezekre adott reakciókban ez előtérbe került. Ugyanakkor az nem világos, hogy a fizetésünk minimálbérhezkapcsolása megvalósul-e, illetve hogyan valósul meg.

Egy kis történeti kitérő: anno az Antall József vezette kormány vezette be a minimálbérhez kötött közalkalmazotti bértáblát. Ez akkor óriási vívmány volt. Én éppen akkor léptem be ebbe a jogviszonyba, így volt két hónap amikor kétszeresét kerestem a nyugdíj előtt álló édesapámnál… Viszont a jogalkotók egyetlen szócskát kifelejtettek a törvényből: a ’mindenkori’ kifejezést. Így a ’90-es évek inflációjának hála, gyorsan el is értéktelenedett a fizetésünk. Ezen érdemben a második Orbán kormány változtatott, emelgetés és kiegészítgetés helyett a rendszert módosítva. Csakhogy nem számolták végig a következményeket… A 2008-as válság után ez a rendszer finanszírozhatatlan volt. Így pár hónappal később módosították a saját törvényüket, és bevezették a „vetítési alap” fogalmát, ami a minimálbér 90%-a, és ezt szorozgatták a bértáblában. Igenám, de az a fránya ’mindenkori’ szócska ismét kimaradt, így miközben a minimálbér (dicséretesen) folyamatosan emelkedett, én a mai napig a 2010-es minimálbér alapján kapom a fizetésemet… (mindenféle kiegészítésekkel megspékelve). A viszonyításhoz: mivel a legmagasabb kategóriák egyikében vagyok, esetemben ez azt jelenti, hogy kétévenként egy középkategóriás autó árával kapok kevesebbet, mint ami logikus lenne… Visszakanyarodva a mostani szabályozáshoz: nem tudni, hogy most és főleg a következő években mi fog történni a tanári fizetés és a minimálbér kapcsolatában/kapcsolatával. Ehhez képest, ha nem is elhanyagolható, de mindenképpen másodlagos, hogy mikor lép életbe a rendszer.

A második elem a többletmunka honorálása. Teljesen logikus és elfogadható az az elgondolás (és számos külföldi példa is van rá), hogy az a kolléga, aki versenyre viszi, korrepetálja, színházba kíséri, stb. a diákjait, több fizetést kapjon, mint az, aki csak a kötelező minimumot teljesíti. Nagyon régi adóssága az oktatásügynek e kérdés megoldása. Az persze kérdés, hogy beválik-e a mostani szabályozás. Az első pillanatban szűk keresztmetszetnek a helyi szabályozás előírása tűnik. Önmagában az ötlet jó és demokratikus, de nagy kérdés, hogy egy-egy ilyen szabályrendszer mennyire lesz elfogulatlan, objektív, egyszerűen és jól mérhető? Ha igen, akkor megoldódik a probléma. Ha nem, akkor irigykedés, áskálódás, kamarilla-politika lesz az eredménye az adott tanári közösségben. Ami több mint rossz…

A fizetés kérdés sajátos eleme a Hoffmann Rózsáék által bevezetett, és sok (esetenként jogos) kritikával illetett besorolási és minőségi rendszer megmaradása. Ez azért furcsa, mert kezdetben ennek az eltörlése volt az egyik hangoztatott elem. Mi történt az elmúlt egy év alatt? Ez a változás eredmény? Ez most jó nekem? Érdekes kérdések. Sajnos erről (sem) beszélt a média egyik szegmense sem…

7, dilettantizmus

Hetedik és egyben utolsó elem a történetben: az oktatási kérdésekben lépten nyomon a hozzánemértés, a dilettantizmus és az iskolák életritmusának totális nem ismerése köszön vissza. A végrehajtási rendelet hiányában most még nem lehet tudni, hogy mikortól, és hogyan valósul meg a jogalkotó elképzelése. Ugyanis maga a törvény január elsejével lép hatályba. Akkor, amikor már 4 hónap eltelt a tanévből… Ekkor változik majd az óraszámom? Vagy -jogilag nem kicsit aggályosan- a hatálybalépés előtt már kötelező lesz alkalmazni a törvényt? Esetleg egyes elemeinek életbelépését elcsúsztatják 9 hónappal?

Hogy nem lehetünk biztosak a józan ész diadalában, azt a július legvégén megszellőztetett tanévi rend jelzi. (Azon lépjünk túl, hogy ezt május végén szokás nyilvánosságra hozni, hogy meg lehessen tervezni a következő tanévet. Ha augusztus 21-re sem lesz kész a hivatalos rendelet, akkor elég nehéz lesz bármit is előkészíteni a tanév kezdetére…) Ugyanis ebben az áll, hogy hosszabb lesz a karácsonyi szünet, ezért a tanév is. Amivel azért van pár „aprócska” probléma:

a, a törvény egyértelműen fogalmaz: szeptember 1. és június 15. között van a tanév. És pont.

b, a tanév hossza 180 tanítási nap a gimnáziumokban. Most sikerült 177 napot összehozni…

c, az érettségi időpontját nem módosították, így az utolsó héten nekem egyszerre kell érettségiztetni és a többi 7 osztályban tanítanom, köztük a saját osztályomban osztályfőnökösködni is. (Lehet, hogy úgy gondolták, hogy van az a pénz… Hát…)

d, eddig az érettségi szóbeli része üres, így csendes és nyugodt épületben zajlott. Most ott lesz 400 átlagos zajterhelésű nebuló… Köszi!

e, a sajtóban sokat hallani a globális klímaváltozásról, és az éghajlat melegedéséről. Mit fogunk csinálni június harmadik hetében a 40 fok közeli hőmérsékleten a nagyablakú, légkondicionálatlan tantermeinkben a gyerekekkel?

Persze a remény hal meg utoljára. A nyilvánosságra hozott beosztás csak tervezet. Esetleg megjöhet a döntéshozók józan esze…

 Reménykedjünk!

A közelmúltban botlottam bele egy novellába.

Nem kis meglepetésemre Spíró György írta.

Minden tüntetőnek és döntéshozónak érdemes elolvasnia, és főként megszívlelnie!

Bada tanár úr

Félelmetes belépő volt: kivágódott az ajtó, becsörtetett egy drapp köpenyes, alacsony, kopasz, szemüveges kis ember, a tanári asztalra vágta az osztálykönyvet, a táblához ment, bal kézzel, nagy betűkkel felírta: BADA, majd hatalmas léptekkel róni kezdte a termet a padsorok között, és szörnyű dolgokat mondott. Aki nem tanul, azt kirúgja. Aki igazolatlanul hiányzik, azt kirúgja. Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa az általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, az meneküljön. Szenvedélytől remegő, a magánhangzókat hangsúlyozó, olykor csaknem artikulálatlan hangon mondta, mondta sajátságos, zárt artikulációval a magáét, és rótta a termet fel-alá ötven percen át. Negyvenketten lapultunk, mukkanni se mertünk, éreztük, hogy ennek fele se tréfa; második év végére tizenketten repültek is annak rendje és módja szerint.

Csak néhányan távoztak valódi becstelenségért, Bada tanár úr ugyanis a közepeseket sem tűrte meg. Behívatta a szülőket, és elmagyarázta: semmi baj sem származik abból, ha valaki nem gimnáziumot végez, jobb, ha a gyerek nem kínlódik, ha tisztességes szakmát szerez valahol. Volt, aki más, gyöngébb középiskolában jelesen végzett később, egyik társunk pedig, aki második után távozott, noha szerettük, és valamennyiünket, éltornász lévén, ügyesen segített át a nyújtón a nagykelep alkalmával, autószerelőnek állt, ma pedig európai hírű autóversenyző, Magyarországon hosszú évek óta a legelső.

„Primum est officium”, ez függött jelmondatként a tábla fölött négy éven át a szekrénytől s az azon trónoló római bronzsastól jobbra. S most, hogy úgy érzem: ideje tacitusi tömörséggel jellemeznem Bada tanár urat, ahogyan ő kívánta fogalmaznunk, s ahogyan azóta valamennyien gondolkozni és fogalmazni igyekszünk, némi keserűséggel számlálgatom, vajon hányan ismerhették őt három és fél évtizedes tanári pályafutása alatt. Borzasztóan kevesen, hazánk lélekszámát tekintve. Sokan megfordultak a keze alatt, későbbi rendezők, színészek szép számmal; az ötvenes évek elején színháztörténeti jelentőségű előadást hozott létre a Madách Gimnázium diákjaival, amikor Az ember tragédiája egyébként éppen be volt tiltva, mégis szánnom kell mindazokat a milliókat, akik nem találkozhattak vele.

Úgy kell elképzelni Bada tanár urat, amint alacsonyan, kopaszon, ősz halántékkal, szemüvegesen, drapp köpenyében a könyvtárat ellenőrzi a nagyszünetben, felügyel az iskolarádió műsorára, kisszünetben lopva felkészül az órára, mert otthon erre nincs ideje, magánórákat kell adnia, nagyon sokat, hogy valahogyan megéljen, ebédre egyetlen szelet kenyeret eszik egyetlen kockasajttal, mert egyetemista a fia is, a lánya is, és ott marad délután, hogy néhányunknak, akiknek kedvünk szottyant rá, ingyen olaszt tanítson. Úgy kell elképzelni, hogy, horribile dictu, elmaradhatatlan pálcájával – négyszögletes, körülbelül fél centiméter vastag, harminc centi hosszú, barnára már mi pácoltuk – a csacsiságot felelő fejét püföli nem csekély erővel és humorizálás mögül is érezhető őszinte felháborodással, amin nevet maga a szenvedő alany, nevet az osztály, nevet Bada tanár úr, de azért elég komoly a dolog. El kell képzelni ugyanezt a pálcát, amint a declinatio és conjugatio szentségét szörnyű berregéssel zavaró, gyakorlatozó vadászgépeket fenyegeti az ablakból, és azok el is húzzák a csíkot a Váci út és a Lőportár utca kereszteződése, az egymás mellett levő Bolyai János Gimnázium és a kerületi Bőr- és Nemibeteggondozó egéről.

Bada tanár úr zordonan járkál a padok között, éppen „szóverseny” van: magyar szavakat hadar rettenetes ütemben, mi pedig a megfelelő latin szavakat körmöljük a kívánt alakokkal együtt, egy órán százat. A nyolcvanszázalékos eredmény már elégtelen. Az ajtó felőli padsorban ül a szenátus, a négyesek és ötösök gyülekezete, a másik két padsorban a plebs. A szenátorok jóval több házi feladatot írnak, és minden órán beszámolnak a Római élet egy-egy részletéből. Nem valami demokratikus koncepció, meg kell hagynunk, még akkor sem, ha a plebs bármelyik tagja szenátorrá válhat a megfelelő érdemjegy elérése révén, és bármelyik szenátor lemondhat a tagságáról, ha egyúttal megelégszik a hármas osztályzattal. Valahogy mégis úgy alakul, hogy harmadik táján a szenátorok nagy többsége már az eredeti versmértékben, költői értékű műfordításban adja be dolgozatát, saját szonettkoszorúkat, hexametereket, alkaioszi és sapphói strófákat komponál, negyedik végén pedig Pozsonyból, az utolsó osztálykirándulásról latin nyelvű hexameterekben köszöntöttük igazgatónkat, aki szintén latint tanított, az érettségin pedig az ugyancsak latin szakos elnök elképedésére folyékonyan beszéltünk latinul bármely köznapi témáról.

Hej, ha görögül is tanulhattunk volna! De hát nekünk már csak négy év latin jutott, az is az utolsó pillanatban, a hatvanas évek legelején a semmiféle hírnévvel nem rendelkező kültelki gimnáziumban, amelynél mégsem volt jobb gimnázium akkoriban sehol, mert szerencsénkre a nevesebb középiskolákból ott gyülekeztek az eltanácsolt, kifúrt, kiutált nagyszerű tanárok. Nem tartott sokáig ez az aranykorszak, a legjobbakat aztán ott is eltanácsolták, kényszernyugdíjazták, de a tanárok azóta is összejárnak, szeretik egymást – mi csak azt tudtuk, hogy szeretünk oda járni, és nem láttunk be a tanári szoba szentélyébe, ahol nem dívott a fúrás.

Bada tanár úr magyarórát tart. A nyelvtanóra ritka, „tessék megtanulni a könyvet”. Érettségi után három nap alatt tanultuk meg felvételire a négyéves anyagot. Osztályfőnöki óra nincs, hiszen „minden magyaróra természetesen osztályfőnöki óra is egyben”, de a témája be van írva a naplóba, és ha jön a szakfelügyelő, olajozottan és formásan szövegelünk, mondjuk a demokráciáról, a szakfelügyelőnek leesik az álla.

Bada tanár úr előad. Nincs közbepofázás, nincs vita, nincsen saját véleményünk, vagy ha van is, nem az órára tartozik; jegyzetelés van, szorgos és pontos. Sokunk írása ettől vált bolhabetűssé: kis betűt gyorsabban lehet leírni. A jegyzetelés csak akkor lassul, amikor a könnyeinkkel küszködünk. Bada tanár úr úgy elemez verset, olykor egyetlen verset több órán át, hogy átéljük, amit később olyannyira ritkán, a katarzist. Nemcsak mi bámulunk rá párás szemmel, hanem hospitáló kollégái is, pedig ritkán van köztük magyar szakos. És mindig ördöge van: akkor csöngetnek ki, amikor már valamennyien fejbe verve ülünk, és ő már elmondta az utolsó mondatot. Csöngetés, csönd, csönd, Bada tanár úr hóna alá csapja a naplót, kicsörtet, mi pedig ülünk a padban sokáig.

Bada tanár úr feleltet. Járkál a padsorok között, az egyik előtt találomra megáll, a többi padsor fellélegzik. Rábök az első padban ülőre a pálcával, az feláll. „Olvasópróba” van. Kicsit más, mint a színházban. A házi olvasmányról kell beszámolni, de „szövegközelben”. Bada tanár úr kiválaszt egy apró részletet, mondjuk egy bekezdést a több száz oldalas regényből: „Mi is történt, édes fiam, amikor, ugye, emlékszel, a főhős a ház elé érkezett, és meglátta, mit is látott meg, édes fiam, ugye, a kopogtatót látta meg, hát milyen is volt az a kopogtató, és mit mondott a házba lépve, édes fiam?” Ha a jelölt folytatni tudja, leülhet. Ha nem tudja, még gyorsabban leülhet, elégtelennel, és folytatja, ha tudja, a mögötte ülő. Nem lehetett hasalni: vagy olvastuk, vagy nem; és nem lehetett rosszul olvasni, csak úgy, ahogyan művet szabad: „szövegközelben”.

Talán Ady volt a csúcspont, a Két kuruc beszélget. De mennyi csúcs volt előtte is! Csokonai és Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany… Két hónapig vettük az Arany-balladákat, és fél évig Adyt. Nincs az a tanrend, ilyen-olyan koncepció, didaktika, metódus, amely ésszel és lélekkel felnőhetne Bada tanár úr pedagógiájához. Akik egyszer fél évig elemeztek Adyt, azok látástól vakulásig irodalmat fognak olvasni egész életükben. Bada tanár úrnál alig esett szó a világirodalomról. Tessék elolvasni. Elolvastuk, amit idővel győztünk. Egyetlen szót sem ejtett a legújabb költészetről, talán nem is ismerte. Nekünk Juhász Ferenc és Pilinszky már a hatvanas évek legelején megvolt. Olvastunk otthon, strandon, olvastunk a gyárban szekrénybe, vécébe bújva, mert hiszen minket már sújtott a hat mínusz egy, ahogy az öt plusz egyet hívtuk. Az Angyalföldi Bútorgyárban olvastam ki például Engels műveit és az egyetemi fizikatankönyvek jó részét; a másik szekrényben kuporogva, tehát a munka elől lógva barátom Shakespeare-összest olvasott angolul, így készülvén orvosi pályájára.

Talán Tóth Árpád állt a legközelebb Bada tanár úr alkatához. Az Esti sugárkoszorú meg a Láng. Máig nem értem, hogyan volt képes átlényegülni tőle idegen alkatokká. Nem színésznek, még csak nem is hatásos előadónak született. Csupán a belső ragyogásával tudott virtuózan, célirányosan bánni. Talán azért volt képes csodákat művelni az órán, mert ez volt az élete, és ezen kívül egyáltalán nem is élt semmit. A szelet kenyeret és a darab kockasajtot azért rágcsálta kötelességtudóan, hogy feladatát, a csodák közvetítését bírja fizikailag.

Tudni kellett nála, nem volt más mérce. Emberséget kellett nála tudni, erre szolgált a szigorúan számon kért lexikai anyag. Latinul én már az érettségit követő második évben nem tudtam egy szót sem, s noha órákig voltunk képesek az érettségi táján kizárólag a magyar irodalomból vett idézetek révén társalogni egymással, ma már zavarba jövök, ha egy verset végig el kellene mondanom. De a magolás, mert időnk nagy részét bizony magolás vette el, megtanított minket koncentrálni, megtanított tanulni, megtanított intenzíven dolgozni, és észrevétlenül elsajátítottuk a lényeget: a szemléletet magát. Különös szemlélet volt ez, valamiféle szellemi arisztokratizmus plebejus attitűddel párosítva. Származott ez Bada tanár úr sok-sok éves tanári tapasztalataiból és osztályunk különleges összetételéből egyaránt: ma már hajlok arra, hogy Bada tanár úr az első pillanattól fogva figyelembe vette, hogy az osztály fele külső Angyalföld munkáskerületeiből, másik fele pedig a Szent István parki úri környékről származik. Tanítani bizonyára másmilyen tanári alkattal, másfajta módszerekkel is lehet, kétlem azonban, hogy e széttartó, potenciálisan ellenséges osztályt más képes lett volna ilyen harmonikus közösséggé ötvözni.

Ami pontos, az szép is. Ezt a meggyőződésemet is bizonyára Bada tanár úrnak köszönhetem, hozzáteszem tehát az eddigiekhez, hogy Bada tanár úrnak is megvoltak a maga korlátai. Nem szívesen jöttünk rá erre úgy negyedik táján, de be kellett látnunk, vagyis fel kellett nőnünk, amint Bada tanár úr megkövetelte. Valamiért mérhetetlenül utálta Dickenst, kissé túlbecsülte a parnasszistákat, igazából megállt Radnótinál… És közülünk is félreismert párat. Egyikünk gyönge novelláit irodalomnak tartotta, másikunkat, igaztalanul, lógósnak vélte, s amikor egy jó versét olvasta, komoly sebet ejtve kérdezte tőle: „Ki segített, édes fiam?” Alaposan tévedett sokgyermekes munkáscsaládból jött társunk esetében, aki a gimnáziumban még nem tudta ledolgozni a hátrányát, csak az egyetemen tűnt ki, Ford-ösztöndíjat is kapott… mindez azonban nem csökkentett személyes varázsán és igazságán.

Mert Bada tanár úrnak igaza volt, még akkor is, ha érettségi után néhány évig vádlón jártunk vissza hozzá, amiért az élet nem oly szép, mint az irodalom. Bada tanár úr bólogatva hallgatta őt vádoló kesergéseinket, és nem mondta, amit mondhatott volna, hogy ő nem az életre készített fel bennünket, hanem fogékonnyá tett mindazon értékek iránt, amelyek az embert olyan fájdalmasan gazdaggá tehetik. Vagy megértjük egyszer, gondolhatta magában, miért táplálta belénk szenvedésre képesítő szemléletét, vagy nem. Az ő feladata az volt, hogy elindítson valamerre. Hogy aztán mi hogyan választunk a továbbiakban, az már a mi dolgunk. Igen, mégis csak volt archaikusnak, idejét múltnak, tekintélytiszteleten épülőnek látszó tanári attitűdjében valami alapvetően demokratikus vonás.

Azt hiszem, nyugodtan bízhatott legtöbbünkben. Nem úgy kell elképzelni gimnáziumi éveinket, hogy nyusziként ülünk a padban és stréberkedünk. Rettenetesen ki tudtuk készíteni azokat a tanárainkat, akik, szerintünk, ezt megérdemelték. Gyakran rohantak ki tőlünk óra alatt üvöltve vagy bőgve. Iszonyatos szóvicceket gyártottunk. Olykor szétvertük az osztály berendezését, a ballagást követően pedig szörnyű káoszt teremtettünk a teremben. Volt olyan óra, amelyről óra közben a fél osztály távozott anélkül, hogy a tanár szólni mert volna. Akit mi egyszer egy paródiában a szánkra vettünk, hosszú évekre, a minket követő néhány nemzedékre is el volt intézve. Elég sűrűn éltünk akkoriban, egyszerre és sürgősen kellett életművet írnunk, trippert szereznünk, színjátszanunk és házibuliznunk. Még Bada tanár úr is könyörgőre fogta néha, különösen, amikor a gyárakból, az Angyalföldi Bútorgyárból és a Felvonógyárból járultak küldöttségek panaszkodni hozzá.

Nagy szerep volt Bada tanár úré, amíg nyugdíjba nem zavarták, amint betöltötte a hatvanadik évét. (Hiába szerette volna a Berzsenyi Gimnázium igazgatója, aki korábban minket tanított matematikára, hogy Bada tanár úr taníthasson nála nyugdíjasként, csak óránként 12 forintért engedélyezte volna a tanács, és ezt az igazgató, jogosan, megalázónak tartotta.) Négy évre felépített, nagy ívű szerep volt az övé, rettentő belépőjétől a ballagás előtti pillanatig. Már másodikban közölte, hogy egy Kosztolányi-verset tartogat a számunkra útravalóul, de hiába olvastuk végig a Kosztolányi-összest, nem tudtunk rájönni, melyikre gondol. Virággal a kezünkben, sötét öltönyben, nyakkendőben álltunk az osztályban utoljára, Bada tanár úr belépett kopott, legjobb öltönyében, mi állva maradtunk, mert nem vezényelt leülést. Kezében ott volt a Kosztolányi-kötet, felütötte, olvasta:

Valamennyien zokogtunk akkor, a későbbi rongyemberek is.

Mi, néhányan, akik minden évben legalább egyszer felkeressük és borozgatunk vele, életünk egymást egyre sűrűbben követő mélypontjain még mindig arról tűnődünk, vajon nem Bada tanár úr rontotta-e el a sorsunkat. Ha nem találkozunk vele, másképpen alakul minden. Nem volnának bennünk még ma is oly fényesek az egyre távolibb ideák, nem irányítaná törekvéseinket a tökéletesség akarása, nem vívnánk az eget, nem ásnánk mély kutakat, élhetnénk nyugodtabban, boldogabban, hülyébben. Az a magyarság-eszmény, amit tőle kaptunk, bizony csak bennünk, párunkban pislákol egyre füstösebben. De hát ezt ő is tudta. Iker ajándékot kaptunk tőle. Életünk elején megkaptuk tőle a lelkesedést, a kitárulkozást, a szellemi kalandozás lehetőségének páratlan, csodálatos élményét, és most, életünk derekán, vagy talán már azon is túl, most is tőle kapjuk az ajándék másik felét, az igazi szomorúságot, amely nem „festett vérzés”, mert arra mi nem vagyunk képesek.

Megtanított szeretni, tudunk hát gyűlölni is. Megtanította, mi az értékes, tudjuk tehát azt is, mindig, bármilyen élethelyzetben, mi a talmi. Megtanította nekünk az irodalomban, mi a tragédia. Képessé tett minket arra, hogy saját életünkben is érzékeljük és megéljük a tragikumot.

Teljes életet kaptunk Bada tanár úrtól.

(A forráshelye: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SPIRO/spiro00098a/spiro00098b/spiro00098b.html)

A sajtó a diáktüntetések pro és contra megítélésétől hangos. A dologba igen sajátos módon én is belekeveredtem...

Az elmúlt hetek során egy szép napon  valaki a pedagógustüntetések jelvényét festette a suli bejárata elé. Amikor a karbantartók leszedték, másnapra újra felfestette... Mivel -sújtson ezért dolgozó népünk és a jövendő korok embereinek majdani megvetése- nálunk tanár és diák egyaránt  a ballagásra és érettségire készülvén nem kordonbontással tölti az idejét (nota bene: ők érettségizni is fognak idén, nem úgy mint Lilike...) meglepett minket a dolog.

 A sokadik leszedés-újrafestés után megnéztük a szemben zajló építkezés biztonsági kamerája által rögzített felvételeket. Egy jólöltözött hölgy a "festő"....

Megérkezik, kiteríti a sablont, felfújja az ábrát...

                                                                             ...majd lefotózza, hogy megcsinálta a munkát!

Azaz dokumentálja, hogy megtette, amit a munkaszerződése tartalmaz, így megérdemli a fizetését és távozik a helyszínről.

Pro vagy contra?

Contra!

Mindentől függetlenül, vagy ellenére megtartottam a habzsi-dőzsit! Boldogabb Újesztendőt mindenkinek!

Ez a klasszikus anekdota/vicc jutott az eszembe látva/hallva/olvasva az elmúlt napok hivatásommal kapcsolatos eseményeit.

 Meghívást kaptam a Magyar Örökség Díj átadására, az MTA dísztermébe, mert egyik tanítványomat e díjra érdemesítették. Klinghammer ex-rektor úr (ELTE) a köszöntőjébe nem állhatta meg, hogy oda ne szúrjon a pedagógusoknak imígyen: vannak hivatástudattal rendelkező pedagógusok és vannak tanári munkakörben foglalkoztatott közalkalmazottak…

 Olvasom Kiss András János, a Karinthy Frigyes Gimnáziumban tanító kolléga nyilatkozatát  az oktatás helyzetéről. Benne azt az elementáris erejű gondolatot, miszerint ő nem akarja cserben hagyni a diákjait, ezért megtartja az óráit, de a lyukasóráiban sztrájkol…

 Az oktatásért felelős belügyminiszter végre szóba állt a tanárokkal, majd bejelentette, hogy 10%-os béremelés biztosan lesz. Akkor, amikor az infláció jócskán 10% fölött van…

 Szerinte a legsürgősebb teendő a tanári 114 bérsáv csökkentése 5-re… és a tanári munka ellenőrzésének a megszervezése.

 Az ominózus beszélgetésen egyértelműen kiderült, hogy a vidékiek jónak tartják a KLIK képében megszületett állami iskolafenntartói rendszert, a fővárosiak nem. Visszagondolva a hospitálásra küldött hallgatóimnak a vidéki önkormányzatok által fenntartott alig fűtött iskolákról írt döbbent beszámolóira, értem e különbséget. Lehet, hogy én vagyok egyedül ezzel a  fővárosban?

Van két kérdés, ami azért izgat olvasva, hallgatva a beszélgetésen történteket: 1, ha jogos a miniszter úr megállapítása, miszerint a huszonvalahány órám megtartása után van bőven időm/energiám másodállásban dolgozni, tehát ráérek, akkor a másodállásban való gürizés előtt vagy után javítom ki a gyerekek dolgozatait?  2, ha én is kapok valóban egy jegyet az újévi Mága koncertre, akkor azt hol lehet becserélni fél guriga trapistára (a mizó vagy a tolle a preferált)? Ugyanis koncert helyett én egy habzsi-dőzsivel kezdeném az évet!  No nem malacsülttel vagy hasonlóval, csupán egy számomra már luxusnak számító sajtostésztával! Jó sok sajttal és tejföllel... (Szegény jó nagyanyám odafönt egy bárányfelhő szélén üldögélve most csóválja a fejét, hogy hová züllöt az igénytelenségben a kisunokája...)

Megszületett a megállapodás a 2023-as minimálbérről, ami 232 000 Ft. Ez egy pedII-es fizetés, azaz egy kb. 10 éve dolgozó kolléga bére. "I have a dream".... a minimálbérhez kötött pedagógusfizetésről... (nota bene: ha ez a paradicsomi állapot elérkezne, akkor a problémák tekintélyes része azonnal megoldódna....)

 A PDSZ a találkozót követően lemondásra szólította fel a belügyminisztert…

...nos, hová is álljon egy hozzám hasonló "belga"???

Nézem a világhálóra kikerült felvételt a Pedagógus Szakszervezet kongresszusáról.

Nézem, és most már értem és tudom, hogy miért nem vagyok és leszek tagja a szakszervezetnek...

Nézem, és nem értem (vagy nem akarom érteni?), hogy honnan volt pénz welness-szállóra...

Nézem és nem értem, hogy akkor amikor az oktatás rendszere összeomlóban van, akkor a megoldáskeresés helyett a szakmabeliek egy része inkább a Pál utcai fiúk musical fülbemászó dallamára riszálja magát...

Nézem, és a hányinger kerülget....

Az utóbbi napok Lilitől és performanszától hangosak. Érthetően, mert jól jelzik azt a helyzetet amiben élünk.

Egyrészt jól mutatja azt, amire régóta figyelmeztetem (a jogosan) elkeseredett kollégáimat: mindaz, ami tanártüntetésként zajlik, nem rólunk tanárokról és nem az oktatásról szól - a sok jószándék és indokolt keserűség mellett vagy ellenére... Így az elmúlt napok közbeszéde messze nem arról szól, ami miatt a tüntetést egyesek megszervezték (GyK.: a tanárok és az oktatás tarthatatlan helyzete), horribile dictu amiről ez a szerencsétlen tinédzser beszélni szeretett volna... Igen, ki kell mondanunk, és tudomásul kell vennünk a keserű igazságot: a tanárok és az oktatás tarthatatlan helyzete a kutyát nem érdekel! Mindenki a saját kisded politikai / közéleti játékaihoz használja fel, vagy inkább nyúlja le...

Ezt nagyon jól mutatja az, hogy akkor és ott senki nem volt (vagy ha volt is, akkor a szervezők nem engedték színpadra), aki tanárként viselkedve elküldte volna Lilikét oda, ahová való, és kikérte volna magának azt amit elmondott. Ugyanis az Európában elvárható minimális viselkedési normákat nem tanulta meg ez a ma érettségire készülő állampolgár. (Jelzem, ez nem gimnáziumi anyag, hanem az ovi kiscsoportban elsajátítandó!) De nem csak ez, hanem a magyar nyelv és a fogalmazás alapjainak ismerete is hiányoznak a tudásából (ez pedig alsó tagozatos tananyag...).

Másrészt döbbenetes erővel szembesülhetett mindenki azzal a folyamattal, ami 30 (!) éve zajlik: az oktatás lezüllését. Igen, ilyen színvonalon állnak tömegével olyan fiatalok, akik érettségire készülnek. Holott nem ezt kellene tenniük. Nekik, köztük Lilinek is, fejőnőként kellene dolgozniuk, napi 8 órában, lapátolva "dzsídípít". Vagy ha már megszűnt ez a szakma, akkor árufeltöltőként egy tecsóban... Nem azért mert ő "aljanép", "proli", "hulladék" lenne. Hanem azért, mert azokkal a lehetőségekkel, amit a társadalom (értsd: az adófizetők) biztosítottak neki, nem volt hajlandó élni. Melegedni járt az oktatási intézményekbe. Éveken át, tanulás helyett. Az "eredményt" láthatta/hallhatta az, akinek volt gusztusa rá. Egyetlen jó hír számára (és mindazok számára, akik hozzá hasonló pályán mozognak): ha egyszer majd rájön arra, hogy elrontotta a dolgokat, akkor lesz lehetősége újrakezdeni, és rengeteg munkával pótolni a meg nem szerzett tudást. Mai világunk legalább ennyivel jobb a korábbiaknál. (Mielőtt elitizmussal vádolna meg bárki jelzem: dolgoztam együtt bányászokkal, borsodi cigányokkal, fővárosi nehézfiúkkal, földművesekkel. Ez a stílus, nem az övéké! Ez a félművelt, munkakerülő, ingyenélők stílusa. Lehet mentegetni őt, lehet Petőfi mögé bújni, angol szakkifejezéssel álcázni egy mondvacsinált irodalmi stílust, de ez szerecsenmosdatás. Cyrano de Bergerac-ot idézve: "mondhatta volna szebben, kislovag!")

Hogyan s miért jutottunk ide? (Talán ez a harmadik elem, amit tanulságként meg kellene fontolnunk...) Azért, mert az a közhiedelem alakult ki / azt a politikai szlogent vettük be / arra az ábrándra építettük a világunkat, hogy mindenkinek / mind több fiatalnak érettségiznie kell. Ez a hozzáállás mára egy gyenge záróvizsga szintjére süllyesztette ezt a hajdan emberi / mentális / erkölcsi / tudásbéli érettséget mérő és jelző vizsgát.

Másik oldalról azért, mert a gyilkos fejkvóta-rendszer össznépi összekacsintásra / félrenézésre / kozmetikázásra kényszeríti az oktatás összes szereplőjét. Ahol a Lili-félék rendszerben tartása fél millió forintot jelentenek, amit villanyszámlára, gázszámlára lehet fordítani, netán annak a tanárnak a fizetésére lehet költeni, aki tanítani próbálja a valóban éretté válni akaró keveseket.

Mit hoz a jövő? 

Semmi jót. 

A politika egyik oldaláról (végtelen keserűséggel megélve ezt) ott látjuk a kérdések iránt süket kormányzatot. A másik oldalról ugyanezt a süketséget láthatja mindenki, megfejelve a saját pecsenyesütögetés aljasságával. A történtek a társadalom mind nagyobb rétegét fordítja szembe a tanárokkal (akik a "mi pénzünkön" ilyen fiatalokat "nevelnek"...). Ott vannak azok is, akik számára ezek az események jelentik az utolsó cseppet a pályaelhagyás keserű poharába.  ...és végül ott van az a maroknyi tanár, aki még mindig szeretne valamit jobbítani, szeretne tenni valamit a jövőért...

...olyan szívmelengető érzés ezt tudni, így a pályám zenitjén!